Több mint fél éve ígérgetem ezt a bejegyzést, de egészen eddig nem volt kedvem/energiám foglalkozni a témával. Viszont ami késik, nem múlik – főleg úgy, hogy túl kevés beszámoló létezik magyar nyelven az ilyen jellegű műtétekről, és nekem előtte rengeteget segített volna, ha olvashatok róla valami személyeset is.

A lényeg: fél évvel ezelőtt petefészek cisztával műtöttek, laparoszkópos technikával. Ebben a bejegyzésben elmondom, hogyan zajlik az ilyesmi, én hogyan éltem meg, illetve milyen komplikáció lépett fel nálam.

De először is, szögezzük le: korántsem olyan drámai ám a helyzet, mint amilyennek a cím alapján tűnik. Remélem, elnézitek ezt az enyhe költői túlzást (amit "A komplikáció" pontban fogok megmagyarázni), hiszen túl fontos témáról fogok beszélni, ami megérdemel egy ennyire clickbait címet. Köszönöm.

(A szövegbe integrált linkek olyan cikkekhez, oldalakhoz vezetnek, ahol az adott témáról tudtok bővebben, hitelesen tájékozódni.)

Mi az a ciszta?

Ezt orvosi portálok nálam ezerszer jobban képesek elmagyarázni, de a lényeg: olyan elváltozások a testben, amelyek egy bizonyos méret után már veszélyesek lehetnek. Többnyire jóindulatúak, sőt, gyakran úgy alakulnak ki és tűnnek el, hogy fel sem fedezik őket. Viszont megvan az esélye, hogy előbb-utóbb rákossá fejlődnek, ezért néha célszerű inkább kivenni őket.

Bárkiben bármikor kialakulhatnak, és nem feltétlenül jeleznek komolyabb betegséget (pl. endometriózist). A petefészek ciszták általában tünetmentesek, ezért gyakran csak a szűrésen derül ki, hogy egyáltalán vannak (ezért fontos nőgyógyászhoz járni!), de bizonyos esetekben az alhasi fájdalom és a menstruációs zavar is utalhat a jelenlétükre.

Hogyan fedezték fel a cisztámat?

A nőgyógyásznál. Tünetem egyáltalán nem volt, de mivel tablettát csak 1 évnél nem régebbi citológiával adnak, kénytelen voltam elmenni. És milyen jó, hogy így alakult!

A cisztámat már 2019 februárjában felfedezte az első orvosom, de akkor még csak 2-3 centi körül volt, így békén hagytuk, hátha magától is eltűnik. Egy évre rá egy másik orvos viszont már 4 cm körülire mérte, és közölte, hogy ezt azért már ki kéne venni.

Az első műtéti időpontot 2020. április 6-ra kaptam, de szinte rögtön közbeszólt a korona, és ezt az elsők között mondták le. Nem csak azért örültem akkor ennek, mert még nem vettem komolyan a dolgot, hanem azért is, mert megvolt az esély rá, hogy felszívódik magától (ezért szoktak a műtét napján is csinálni egy ultrahangot, nehogy aztán feleslegesen vágják fel az embert), és reméltem, hogy így elég időt kap erre. Ez nem történt meg, szóval július 6-án már kénytelen voltam befeküdni a kórházba.

Maga a műtét

Az ilyen jellegű nőgyógyászati műtéteket alapvetően laparoszkópos technikával végzik, de ha közben valami komoly dologra bukkannak, ténylegesen fel is vágják az embert (ez alapján sejthetitek, mi volt az első kérdésem, mikor felébredtem).

A laparoszkóp abból a szempontból kíméletes dolog, hogy "csak" 3-4 apró lyukat vágnak (egyet a köldökbe vagy alá, a többit a has alsó részén), és ezeken keresztül vezetik be a különböző eszközöket. Mivel azonban a hasi műtétek komoly műtétnek számítanak, altatásban végzik.

A műtét előtt vannak kötelező körök: 2 hétnél nem régebbi vérkép készíttetése, konzultálás az altatóorvossal (nálunk vannak a legjobb fej aneszteziológusok, komolyan!), sok konzultálás a nőgyógyászaton (most már én igazítom ott útba a nálam ~20 évvel idősebbeket), plusz mivel én szívbeteg vagyok, a kardiológiát is útba kellett ejtenem. A műtét előtti napon délben ehettem utoljára, akkor is csak levest, utána pedig hashajtót szedtem. Inni csak vizet szabadott, azt is csak estig (aztán nyilván másnap a zsémbes nővér azzal kezdte, miért nem ittam elég vizet...).

A műtét napján már kora reggel be kell feküdni, és az csak ott derül ki, mikor kerül sorra az ember. Kaptam egy kis nyugtatót, egy branült és 11 óra környékén jöttek értem. Az altatástól eleve nem féltem, de addigra már bőven beütött a nyugtató is – annyira, hogy a műtőben majdnem elkezdtem headbangelni a Depeche Mode-ra, amit éppen hallgattak az orvosok.

2 dologtól féltem csak előtte: hogy rosszul alakul a helyzet és teljes hosszában felvágják a hasamat, illetve a kórházi fertőzéstől. Anyámat néhány évvel ezelőtt az utóbbi vitte el majdnem egy hasonló műtétnél, és nekem akkor éppen nem volt kedvem meghalni.

A komplikáció

És most jön az, ami miatt mindenki rákattintott erre a cikkre: mit jelent az, hogy félig meddő vagyok? Ami, mint mondom, igazából csak egy részigazság.

A cisztámmal az volt a nagy gond, hogy ránőtt a petevezetékemre – annyira, hogy az el is halt; nem lehetett már vele mit kezdeni, el kellett távolítani. Hogy ez miért is baj? Rövid női biológia: a petefészekben termelődő petesejt csak a petevezetéken keresztül termékenyülhet meg. Tehát ha egyáltalán nincs petevezetékem, természetes úton nem lehetek terhes.

Szerencsére, mivel ez páros szerv, és a komplikáció nálam csak az egyik oldalt érintette, a megmaradt petevezető tökéletesen el tudja látni a feladatát (sőt, elvileg még a hiányzóét is). De ha esetleg később ugyanez megismétlődne a megmaradttal, akkor sincs éppenséggel hatalmas baj, hiszen ha a petefészkek épek, lombikkal lehetne gyerekem (de hangsúlyozom, természetes úton így már semmiképp).

Mi történt utána?

Nagyjából fél napig ki voltam ütve az altatás miatt és a sok fájdalomcsillapítótól, de estére már fel kellett állnom – az ilyen jellegű műtétek után sokat kell járkálni, nehogy összenövések legyenek a hasban. Ezzel csak az volt a gond, hogy egy váladékot elvezető cső lógott ki a hasamból (drain).

A fájdalom elviselhető volt (hozzátartozik, hogy ezen a téren nincs alacsonyan az ingerküszöböm, tehát ebben nem én vagyok a jó mérce), de a drain emléke azóta is kísért. Már magától a gondolattól is rosszul voltam, hogy egy cső lóg ki a hasamból, ráadásul egy öltéssel hozzávarrva a bőrömhöz, hogy ne mozduljon el... És erre a testem is hasonlóan reagált. Akárhányszor elkezdtem járkálni, mindig a vécében kötöttem ki – ami azért sem volt kellemes, mert hányáskor épp a hasizmok feszülnek meg.

A drain 24 óráig maradt bennem, utána érzéstelenítés nélkül húzták ki, és a helyét nem varrták össze. Hiába volt ez borzasztó, abban a pillanatban elmúlt minden rosszullétem, szóval másnap haza is mehettem a kórházból (összesen 2 napot feküdtem bent).

Meddig tartott felépülni?

Nem sokáig. Hétfőn műtöttek, és vasárnapra már majdnem tudtam rendesen is járni, nem csak úgy, mint egy mindenórás kismama. A fájdalom még kitartott jó néhány napig, de fokozatosan, látványosan enyhült. 10 nappal a műtét után szedték ki a varratokat, akkor már nadrágot is hordtam (de még nem farmert). Körülbelül két és fél héttel később már bicikliztem (igaz, ezt csak azért csináltam, mert a séta jobban terhelte volna a hasamat, tömegközlekedésre meg sajnáltam a pénzt).

Fontos, hogy sportolni és szeretkezni ezután 5-6 hétig nem lehet.

A műtét után 10 napig vérhígító injekcióval kellett lőnöm magamat, ami a másik nagy démonom volt. Az első nem is ment könnyen: egy órányi "én erre nem vagyok képes" meg "inkább kapok agyvérzést" után véletlenül beleszaladt a tű a bőrömbe, és akkor rájöttem, hogy ezt nem is lehet érezni. A befecskendezés után pár percig ugyan jelentkezik egy enyhe izomfájdalomszerű valami, de ez nem az a kategória, amitől indokoltan fél az ember. Maga a tű viszont (meglepő módon) tényleg nem okoz semmiféle fájdalmat, ráadásul a bőrön is vannak olyan pontok, ahova ha hozzáérinted, nem lehet érezni (oda kell beszúrni, ez volt a trükköm).

Hogyan éltem meg lelkileg?

Említettem az elején, hogy eleinte nem vettem komolyan. Nem voltam tisztában azzal, mit jelent pontosan az, hogy van egy "kisalmányi" méretű cisztám, milyen kockázatai vannak ennek; de még azzal sem, miért fontos rendesen járni a nőgyógyászati szűrésre. Ha egyedül élek, lehet, el sem mentem volna a műtétre. Ez került most helyre bennem, nem csupán a nőgyógyra, de minden esetleges későbbi műtétemre vonatkozóan – és a gondolkodásmódom megváltoztatásának a nőiségem "lényegének" egy darabja volt az ára.

Azt, hogy végül úgy alakult, ahogy, igazából nem bánom. Annak, hogy hiányzik az egyik petevezetőm, nincs semmiféle hatása az életminőségemre (egy hiányzó petefészek esetén lenne ez másképp – ott a hormontermelés is felborulhat). Egyedül attól félek, hogy megismétlődik ez a történet a másik oldalon is, és mire aktuális lenne a gyerekvállalás kérdése, nem csak félig leszek meddő. Tekintve, hogy ez az egész nagyon korán, 20 évesen történt meg velem, szerintem nem alaptalan az ezzel kapcsolatos félelmem. Ugyan ciszta tényleg bármikor kialakulhat (akár 1-2 éven belül is), de nálam a babaprojekt 10-15 éves távlati terv, ami elég hosszú idő, így bőven van esély az újratermelődéséhez.

A hegeket viszont a mai napig nem voltam képes teljesen elfogadni. Ez két dolog miatt érdekes: egyrészt alig látszanak (3 darab 1-1 centis csíkról van szó, amiből kettőt még a fehérnemű is eltakar), másrészt pedig a 13 évesen szerzett, hatalmas baleseti hegeimmel az első pillanattól fogva meg voltam békélve. Hogy miért érzek így mégis, arra sajnos egyelőre nem tudok válaszolni, de izgalmas pszichológiai kérdés, ami megér egy kis utánajárást.

Remélem, mindent jól és érthetően össze tudtam foglalni, illetve nem hagytam ki semmi fontosat. Ha mégis, alul a komment szekcióban bármikor (akár hosszú idővel a cikk kikerülése után is) szívesen válaszolok bármilyen felmerülő kérdésre. 🙂 Később akár még egy külön Q&A bejegyzést is szentelhetek a témának, amennyiben van rá igény.